Kalandozás a botanikus kertben
2010 január 16. | Szerző: Emma01
Kolozsvár
egyik leglátogatottabb helye, egy igazi oázis szinte a város kellős közepén.
Úgy tartják, hogy az Amazonas a föld tüdeje, így viszont elmondható az is, hogy
a botanikus kert Kolozsvár tüdeje. Alapjait Richter Gedeon vetette meg az első
világháború idején, parkosítása, rendezése a román egyetemi professzornak,
Alexandru Borzának köszönhető. A kertet is róla nevezték el. A rendkívül gazdag
növénygyűjtemény méltán európai hírű. Kíváncsi lennék rá, Magyarországon hányan
tudnak egyáltalán a létezéséről, a sok-sok növényfajtáról, a trópusi
növényeknek is otthont adó üvegházakról. A díszkertek közül a legérdekesebb a
japánkert, rózsakert, angolkert és sziklakert.
Egy
napsütéses délutánon határoztuk el barátnőimmel, hogy felkeressük a
botanikus kertet. A térképen és a „Kolozsvári útitárs”-ban felfedeztük, hogy ez
a város nem csak templomokkal és évszázados lakóházakkal, palotákkal
büszkélkedhet – a házsongárdi temetőről nem is beszélve – hanem egy élő,
lélegző növénykerttel is. Útbaigazító táblák ugyan nincsenek, de egy kis
keresgélés és térképforgatás után végül be tudtunk jutni a délutáni kirándulás
helyszínére.
Mire is számíthat
az ember, ha ellátogat a kolozsvári botanikus kertbe? Bizonyára mindenki mást
láthat fontosnak, érdekesnek, de egy biztos, aki fogékony az ilyesfajta helyek
meglátogatására, megismerésére, nagyon változatos és érdekes élményekben lehet
része.
Sétálhatunk
kis ösvényeken, a csörgedező patak partján, átmehetünk a kis hídon, s aztán
lepihenhetünk az erdei pihenőben. Az évszázados fák között, madárcsicsergést
hallgatva tényleg úgy érezheti magát minden látogató, mintha egy rengeteg erdő
közepén járna. Kilépve egy időre a civilizációból, a mindennapok rohanó
világából. Milyen jó is tud lenni egy kis pihenés a lombok alatt!
És
továbbsétálva újabb csodákra találhat a látogató: rózsakertre, kilátóra,
ahonnan végre láthatjuk, hogy valójában a város közepén vagyunk, viszont a
városon túl újra erdőket és hegyeket látni, el lehet látni a messzeségbe.
Remélem, hogy sokan látogatnak el ide ráérős, hétvégi napokon, akár
rendszeresen is, hogy egy kicsit elbújjanak a világ elől. Vagy éppen olyan
növényfajtákat lássanak, amik máshol nem nyílnak Európában – legfeljebb csak
üvegházban. Szerencsére Kolozsvárott is van üvegház. De még milyen! Lehet, hogy
nem olyan híres és díszes, mint például a bécsi, de innen sem kell Afrikába
utaznunk azért, hogy banánfát láthassunk.
Egy
botanikában jártasabb személy most bizonyára oldalakat töltene meg azzal (latin
kifejezésekkel!), hogy milyen trópusi növények találhatók az üvegházban. De
egyszerű halandóknak marad a látvány és érzésvilág, a páratartalom miatt alig
lehet levegőt venni, és ha egy kis időre is, de érezhetjük a távoli világ
illúzióját.
A japán
kertbe érve ismét egy másik világba térhetünk át, és mindezért alig néhány
lépést kell csak tenni. Szinte hallani lehet a hagyományos japán zenét a tó
felett átívelő pihenőházban ücsörögve. Körülöttünk szokatlan, érdekes
növények. ….
Talán egy
elvarázsolt kastélyból kiérve keríthet hasonló érzés hatalmába embereket. Egy
rövid kiruccanás egy élő, lélegző kertbe a város zajához közel, ám lélekben
mégis oly távol. Ha lehet, visszatérünk ide.
Kolozsvár madártávlatból
2010 január 15. | Szerző: Emma01
Belvárosi felfedezőútjaim egyikén összefutottam Sándorral. Hihetetlen, hogy már ebben a városban is találkozom ismerősökkel! Mivel éppen szakdolgozatához gyűjtött anyagot, útban volt a Fellegvár felé, s felajánlotta, hogy tartsak vele.
Egy kis utcán mentünk felfelé, a Szamoson túl, miután átkeltünk egy gyaloghídon a folyó felett, néhány percnyire a Magyar Színháztól. A Fellegvárnak erről a részéről, ahová két helyről is lépcsős, szerpentines sétány vezet fel, csodás panoráma nyílik a városra, rálátni a Szamos-völgyre, s a tekintetünk eljut egészen messzire, a Gyalui-havasokig.
Sajnos az erődből már csak néhány falrészlet, kapu és vársánc maradt meg, a hosszú lépcsősort megmászva mi is átléptünk az egyik kapu alatt, de úgy hiszem, kedvelt kirándulóhely lehet ez a négyszáz méterrel a város fölé kúszó magaslat. Különösen ilyenkor ősszel, amikor a természet színpompás öltözetet vesz fel, a lehulló levelek, a gesztenye és az ázott föld illata különös hangulatot áraszt, miközben a város körvonalait, épületeit, utcáit szemléljük madártávlatból. Látni, ahogy sétálnak az emberek a parkban, sietnek az utcákon, megcsillan a Szamos folyó vize, hallani lehet a villamos csengetését, az autók dudálását, de idefent csend van, csicseregnek a madarak. Jól kirajzolódik a régi és az új Kolozsvár határvonala. Közelről a klasszikus épületeket, a város tetőit, templomok tornyait látni, viszont a távolban ott magasodnak a panelházak. Nem is kevés! Innen fentről látszik igazán, illetve még egy másik magaslatról,a Feleki-tetőről, hogy Kolozsvár nem kisváros, több százezer ember otthona.
A Fellegvár tetején ma már szálloda van, és egy nagy ortodox kereszt. A régi képeslapokon látszik egy kilátó, illetve néhány megmaradt épület,amely akkoriban sajnos sokkal jobb állapotban volt, mint most.
Sajnos a civilizáció árnyoldalai is megmutatkoznak a domboldalakon: bokrok alja elhagyatottabb helyeken valakiknek otthont ad, a várfal egyes részein kiálló vasak csúfítják a látványt, és gyermeküket sétáltató anyukákat óvatosságra intik. Elég sok a szemét is, főleg olyat, amiről nyilvánvaló, hogy nem az errefelé kiránduló emberek hagyták fenn. Persze előfordul sörösdoboz, csikk, szalvéta, de egy lyukas vödör, vagy egy régi, összetört rádió elég furcsa látvány.
Kolozsvári kiruccanásom során többször visszatértem a Fellegvárba, nem mindig szép napos időben, de mindig megfogott a hangulata (illetve annak barátságosabb fele), és szívesen időztem itt, miközben figyeltem, hogyan él és lüktet a város, miközben én egy csendes, békés helyen kirándulok.
Belvárosi séták
2010 január 11. | Szerző: Emma01
Az erdélyi táj, a környezet, az emberek mindig is nagy hatással voltak az arrafelé járókra. Kolozsvár szinte olyan, mint a többi nagyobb magyar város, amelynek évszázadokra visszavezethető múltja van. Utcáin sétálva megláthatjuk a híres és díszes épületeket, és sajnos ezt a helyet sem kímélte meg annak a rendszernek az építészete, amely inkább hátrányára, mint előnyére változtatta a városképet.
Kolozsvár utcakövein képkedve minduntalan a magyar múlt, a magyar emlékek nyomaira bukkanhatunk. Legyen akár Mátyás király szülőháza, sok híres templom egyike, de nagyon sok könyvesbolt, üzlet is van, a piacról nem is beszélve, ahol, ha jól fülelünk, mindig hallunk magyar szót.
Hogy miért érdemes Kolozsvárra menni? A magyar történelem és kultúra miatt mindenféleképpen. Mindenki tudja, hogy itt született Mátyás király, Bocskai, Bolyai, s Erdély minden útja erre vezet, de legalábbis ezen keresztül.
Sétálhatunk nyugodt, csendes helyeken, a Farkas utcában, vagy annak környékén, felfedezhetjük a régi Kolozsvárt, amelynek még megvannak gyöngyszemei, mint például egy ott felejtett, díszes ház. Ahogy az ember ott sétálgat, előjönnek a képek, amit olvasott erről a városról, látott képeket egy albumban, egy újságban, és ez a kép egyszer csak megcsillan előttünk.
Kolozsvár sokkal több annál, ami erről a városról hozzánk eljut Magyarországra. Semmivel össze nem hasonlítható hangulata van. Múltja, jelenje és jövője. A kincses Kolozsvár. Azért kincses, mert továbbra is eséllyel teli város.
Ez a város nem egyenlő Erdéllyel, soha nem volt főváros, most sem ezt tekintik Erdély, a székelység központjának, hanem Marosvásárhelyet. De a szellemi és gazdasági központ Kolozsvár volt, és ma is az, elég, ha csak az egyetemre, könyvtárakra gondolok. A modern város azonban egy multikulturális központ is, sok külföldi látogat ide, akár turistaként, üzleti ügyben, de egyre többen vannak a tanulni vágyó fiatalok is a világ minden tájáról. Az egyetemen számos tábla hirdeti az olasz, francia, angol, német baráti társaságok, egyesületek működését.
Kolozsvárban egyszerre van jelen a múlt, a jelen és a jövő. Utcáin sétálgatva, levegőjét beszívva, végignézve az embereken, műemlékén ízelítőt kaphatunk arról, milyen volt valaha többi nagyon magyar város, megyeszékhely. Kolozsvár mindig is többnemzetiségű város volt, már évszázadokkal ezelőtt a magyarok mellett szászok is laktak itt, és más, kisebb nemeztek képviselői is. A város azonban a mai napig megőrizte multikulturalitását, és ez jelenti számára a jövőt is. Egyre többen érkeznek keletről és nyugatról is, sok fiatal, főleg diákok fedezik fel maguknak ezt a kincses várost, és természetesen jönnek a modern kor kereskedői, üzletemberek, befektetők is. A Monostor negyed nyomasztó panelházai, a kéregető gyerekek, kóbor kutyák mellett megjelentek a Hajnal negyed szép új házai, villái, egyszer talán a régi, letűnt világ csodálatos emlékeit, villáit is láthatjuk újra pompázni.
Egyetemi élet
2010 január 10. | Szerző: Emma01
Esténként szinte mindig szomszédok a koleszban.Itt is jókat lehet bulizni, beszélgetni. Vannak, akik elég hangosak, a spanyolok szeretnek tükröket törni, az olaszok meg a folyosón is fociznak. Ahol most lakom, ott csak külföldi diákok laknak, s nem egy hagyományos kolozsvári bentlakás. Néhány éve épült, kényelmes apartmanok kétágyas szobákkal, fürdőszobával, konyhával, erkéllyel. Van külön mosókonyha is, és tényleg nagyon kulturált az egész. Ezzel szemben a helyi, állandó egyetemistáknak rosszabb esetben be kell érniük az 5-6 fős tömegszállással, vaságyakkal, és a “kiváltságos” hallgatóknak fenntartott szobák is olyan siralmas állapotban vannak, hogy egy látogatás után kezdtem egyre jobban megbecsülni az otthoni kollégiumi szobámat.
De a mi koleszunk most itt Kolozsvárott, ahol én is nemzetközi diáknak számítok, nagyon szuper. És a társaság is. Ki tudja miért, de rengeteg japán, spanyol, olasz, francia, lengyel, cseh diák választotta ideiglenes tanulóhelyéül ezt a várost. Bár a tanulóhely kicsit túlzás talán, de biztos nagyon sokat fog tanulni mindenki a kinntartózkodása során. Főleg az élet nagy tudományát.
Vannak még rajtam kívül magyarok is néhányan, illetve van már néhány erdélyi magyar ismerősöm is, akik szívesen mesélnek az itteni életről és elkalauzolnak a városban. Van egy töriszakos srác, aki imádja a focit, és az a vágya, hogy fociklubtulajdonos legyen, vagy politikus. De lehet, hogy a diploma átvétele után kimegy Angliába, mert ott talán jobban tud boldogulni.
A kedvenceim egyébként a japánok, nagyon lelkesek és barátságosak, és érdeklődnek az itteni magyar kultúra iránt is, ahogy a lengyel barátnőm is, aki itt magyarul és románul is tanul, és tanulmányt ír a két nyelv közti hasonlóságról és különbözőségről. Nagyon aranyos egyébként, ahogy magyarul beszél, még most tanulja a múlt időt, és nem mindig találja el a ragokat. Most jövök rá, milyen bonyolult is ez a magyar nyelv, ha nem ez lenne az anyanyelvem, azt hiszem, képtelen lennék megtanulni!
Tetszik ez a nemzetköziség, bár úgy érzem, kettős életet kell itt élnem, mert egyrészt külföldi vagyok, aki együtt beszélget mindenféle nyelven a többi külföldivel, másrészt magyar, aki szeret az egyetemen is, vagy a városban is itteni magyarokkal lenni, tapasztalni, hogy élnek itt ők. Egyébként szerintem sokkal nyitottabbak, barátságosabbak, de az egyetemisták itt is csak egyetemisták, akik ugyanúgy eljárnak sörözni, bulizni a korábban már említett helyekre, és ugyanúgy utálják a vizsgaidőszakot (szessziót), mert ugyebár tanulni kell…
Bulgakov
2010 január 10. | Szerző: Emma01
Egy délután,
belvárosi kóborlásaim közepette betértem a Bulgakov nevezetű magyar kocsmába,
ami a korai időpontra tekintettel inkább kávéházként működött. Hallottam, hogy
a diákok sokszor tartanak itt nagy, éjszakába nyúló összejöveteleket,
felolvasóesteket, verstalálkozókat. Fáradalmaimat kipihenni szándékoztam, kávét
rendeltem, levettem a polcról a helyi magyar újságot, és szemlélődve
hátradőltem. Magamba szívtam Kolozsvár délutáni kávéházi hangulatát. Nem,
félreértése ne essék, nem volt ebben semmi XX. század eleji hangulat,
körülöttem minden nagyon is XXI. század eleji volt: ahogy a korombeli, vagy még
nálam is fiatalabb emberek ráérősen, szabadon elcsevegnek, a bátrabbak söröznek
is, cigarettafüstbe burkolóznak. Lehet, hogy az előző éjszaka eseményeit
tárgyalják ki, vagy már a következőt tervezik, de az is lehet, hogy egyetemi
előadásról beszélnek: készülnek rá, vagy éppen ellógják azt… A kolozsvári
egyetemisták nem sokban különböznek a magyar egyetemistáktól. Hasonlóak a
problémáik, örömeik, bánataik, a vizsgákra ugyanúgy tanulni kell, az ösztöndíj
mindig kevés, a kollégium… hagy némi kívánnivalót maga után, de még így is csak
a kiváltásokat juthatnak be. De ez most ebben a pillanatban nem érdekes. Ezek
most a pihenés, ellazulás, feltöltődés pillanatai. Utána minden folytatódhat
tovább. Jöhet az egyetem, séta a városban, vagy bármi más.
Napjaim Kolozsvárott
2010 január 9. | Szerző: Emma01
Az első
napokban egyedül laktam a kollégiumi szobában. Egy csodaszép parkra néztek az ablakok, és
a várost körülölelő hegyekre. Ha nem lett volna beépítve a környék, és nem lett
volna a park, nem nőttek volna a fák, elláthattam volna a Szamosig. De nem
láttam el addig, vigasztalásul viszont minden nap sétálhattam a partján.
Sétákra
például minden nap volt időm. A villamos, ami a kollégium előtt is elhaladt,
sőt a megállója közvetlenül a kapu előtt volt, bevitt a Belvárosba, de én
szerettem inkább gyalogosan menni, hogy kiélvezzem a szabadságomat, a jó időt,
hogy időközben jobban megismerjem a várost. Úgy éreztem, csak így tudok igazán
részese lenni a város hangulatának, szellemének, csak így láthatom igazán,
hogyan élnek errefelé az emberek. Ez az ország nem egy túlságosan idegen
kultúra, mégsem olyan, mintha Afrikába vagy Ázsiába utaztam volna, megvan a
maga európai, kontinentális jellege, elég erős viszont a balkáni hatás is, és
különlegessé teszi, hogy több nemzetiség él egymással, egymás mellett, hol
békében, hol kevésbé békességben.
Előre
meghatározott útvonalam volt. Először végigmentem a kollégiumot körbeölelő
parkon. Itt kaptak helyet az egyetemi sportlétesítmények is, ennek köszönhetően
egész nap diákok százai fordultak itt meg. Gondoltam rá, milyen jó lenne
reggelenként a futópályán körbe-körbe futni, végül ez megmaradt a gondolat
szintjén. Ha hosszabb időre be tudtam volna rendezkedni, bizonyára nem
sajnáltam volna rá az időt, de egy hónap rövid idő arra, hogy a lehető
legtöbbet felfedezzek a városból –és környékéről, s a napi séták mellett még a
futás örömének is szenteljek egy-egy órát.
A városi
nagypark ugyancsak a mindennapjaim részévé vált. Elsétáltam a Szamos partján,
aztán egy stadion mellett rákanyarodtam a fák által szegélyezett útra. Ez a
hely évszázadok óta a városlakók egyik kedvenc időtöltésének helyszíne. Legyen
öreg vagy fiatal, férfi vagy nő, családos vagy egyedülálló, napsütésben,
lombhullatás idején, hóesésben vagy szitáló esőben biztos, hogy valakit mindig
megtalálni akár a fák alatt sétálva, akár a padokon ráérősen ücsörögve,
olvasgatva vagy beszélgetve. Nem is szólva az egykor szebb napokat látott
tóról. A régi szép, boldog békeidőben biztos csónakáztak itt, télen pedig
korcsolyáztak.
Minden
alkalommal valami újat fedeztem fel a parkban. Egy régi, romos épületet, körülötte
elhanyagolt teniszpályák: száz éve még itt állandóan teniszlabdák pattogtak, az
épület pedig új volt, és rendezett, és pihenőnek használták. Persze nem állíthatom,
hogy manapság a park kihasználatlan, hiszen gyerekek játszanak, futkároznak, és
felnőttek kutyát sétáltatnak, beszélgetnek, vagy pedig a kő sakktáblákon
lejátszanak egy-egy partit, miközben a kíváncsiskodók figyelik őket.
Nem csoda,
ha a negyedórás út nekem mindig legalább fél órába telt. Villamossal öt perc
volt a Belváros. Igaz, akkor közvetlenül a Central Áruház előtt szálltam le.
Gyalogosan a parkbéli utam a Magyar Színháznál fejeződött be, és ezután
vehettem az irányt az Egyetem, vagy az éppen aktuális úticélom felé.
Felfedezések
2010 január 9. | Szerző: Emma01
Hogy milyen város Kolozsváros? A legenda szerint a kapuja kilenczáros. Ma azonban már nincsenek kapuk, legfeljebb csak a helye maradt meg, és a várfal egy része a Farkas utcai templom mögött, a régi Petőfi utcánál, és még néhány kis szakaszon az Óváros körül.
Ma reggel például napsütéses, mosolygós az idő. És örülök neki, hogy ismét felfedezhetem egy újabb szegletét ennek az érdekes városnak, s továbbra is szívhatom magamba, ahogy él és lüktet: ahogy az emberek sétálnak az utcán, ahogy csilingel a villamos, csörgedezik a patak, amikor hallom a sokféle nemzetből való emberek beszédfoszlányait az utcán. Malvin megmutatta, hogy vannak magyar üzletek, s tegnap felkerestem a könyvesboltokat. A Szentegyház utcában több is van, illetve a baglyos egy másik utcában, egy kis kapualjba kell befordulni. Ráleltem a kis „Kolozsvári útitárs”-ra, elkövetkezendő városi sétányaimra biztosan el fog kísérni ezután, a kis térképpel együtt, amelyen be vannak jelölve a híres kolozsvári látnivalók, főként azok, amelyeknek magyar vonatkozása van (szinte mindegyiknek…). A napsütés örömére felkerekedtem, és elkezdtem felfedezni az eddig ismeretlenség homályában feledett helyeket.
A kiindulópont természetesen a Főtér, a könyvesbolt utcájából kiérve ugyanis ide lyukadtam ki. De aki Kolozsvárra érkezik, egyébként is érdemes innen indulni, aztán tovább a szélrózsa irányába.
Én csak azután indultam tovább az egyetemre, hogy megnéztem a téren a látnivalókat, mert abból akad bőven. A Szent Mihály templom, Mátyás király szobra-ezek a legszembetűnőbbek.
De a téglalap alakú tér minden oldalán, a régi paloták mind-mind magukon hordják a történelmi emlékek jegyeit. Ha ezek az épületek mesélni tudnának!
Külön fejezetet, nem csak egy rövid említést érdemelne a Jósika-ház, a Rhédey-palota, Bánffy-palota, a régi New York szálló és még sorolhatnám…
Most viszont más élmények várnak rám, és továbbsietek az Egyetemiek utcáján át a Babes-Bolyai Tudományegyetemre.
Tegnap egyébként sikerült hozzájutnom a teljes havi ösztöndíjamhoz. Nem éppen királyi módon élek belőle, de szerintem az itteni magyar egyetemisták (is) nagyon örülnének neki. Egyetemi társaim, akik Grazba utaztak, ennek az összegnek a tízszeresét kapták ösztöndíj gyanánt. De ez csak a dolgok anyagi oldala. Én szerintem valami egész más kerültem ide: a dolgok lelki oldala miatt. Még szerencse, hogy legalább a kollégiumért nem kell fizetni. Minden másért viszont kell, és még utazni szeretnék Kolozsváron kívül is, remélem, sikerül beosztanom a pénzemet. Szerencsére még otthon félretettem egy kisebb összeget erre a kolozsvári kiruccanásra.
Az pénztár épületében először egyébként eltévedtem egy kicsit, és láttam egy feliratot, amiből arra következtettem, hogy ez a szociális iroda bejárta lehet. Az előtérben cserépkályha állt, ezzel fűtöttek. Nem ez az első alkalom, hogy cserépkályhával fűtött helyiségek látok itt Erdélyben, pedig nem vagyok itt régóta. Ha nem is a legkényelmesebb fűtési forma, de szerintem hangulatos, és nagyon jó meleget ad. Benyitottam az irodába, és a bent ülő hölgyektől a pénztár után érdeklődtem. Szerencsére egy nő valahogy rájött, hogy magyar vagyok, s mivel ő szintén az, így már szót tudtunk érteni, és útba igazított. Aztán felvettem az ösztöndíjamat – lejben. Aki már tartott a kezében román lejt, jól tudja, hogy ez a világ egyik legkülönösebb pénze. Amellett, hogy a nemzeti bankjuk fémpénzként lejt és banit bocsájt ki, papírpénz gyanánt igazi eltéphetetlen, összegyűrhetetlen és a mosást jól tűrő műanyag pénzt hozott forgalomba. Bizonyára ezek a bankók jóval strapabíróbbak papír társaiknál.
A kezdetek
2010 január 8. | Szerző: Emma01
Kész csoda, hogy sikerült visszatalálnom a szállásra. Délelőtt az egyik itteni koordinátorommal mentem be a Belvárosba, és taxival mentünk, és próbáltam ugyan figyelni az utat, de már a taxisofőr is megmondta, hogy a villamos teljesen más útvonalon jön, a megállói is másfelé vannak. És amúgy is olyan nagynak tűnt a város, idegen volt, és feltűnt, milyen nagy az autóforgalom. Az utcákon is nagyon sok embert lehetett látni.
Bíztam benne, hogy majd csak sikerül valahogy visszatérnem a kollégiumba.
Magyar kalauzom, Malvin sokat segített nekem, megmutatta a várost, a főbb műemlékeket, a magyarok által látogatott helyeket.
Első aranyszabály: ha látod a Matyi szobrot, akkor a Főtéren vagy. Kiegészítés: ha nem látod, nem vagy ott, vagy háttal állsz neki.
És itt tényleg csak magyarokkal találkozni?
Igen, igen, ez az itteni magyarok kedvelt találkozási pontja. A románok a régi magyar színháznál, az ortodox templom előtti téren várnak egymásra.
Szóval a Főtér. Már akkor is tudtam, hogy ez az a hely, ahol szinte minden nap keresztül fogok sétálni, és egy biztos pont, ahová találkozókat tudok szervezni, hiszen ez a város központi helye, mindenhez közel van, főként az egyetemi épületekhez. Az útikönyvek részletesen leírják a város ékességeit: a Főteret, a Mátyás szobrot, templomokat, egykor híres magyarok által lakott díszes épületeket. De egy szó sem esik olyan híres helyekről, mint a Krajczár (igen, a cégérben régiesen „cz”-vel van írva), a Bulgakov vagy az Agapé. Szerintem fontos tudni róluk, és saját tapasztalásaink útján megismerni ezeket a helyeket, és találkozni az emberekkel, akik ide járnak.
A Krajczár egy magyar kocsma, akárcsak a Bulgakov. Magyar zene szól, számunkra rég elfeledett nagy slágereket lehet hallgatni, a sör csíki, a helyiségeket a cserépkályha fűti, és mindenhol kizárólag magyar szót hallani. Azért fizetni lejben kell, nehogy túlságosan tökéletes legyen az az illúzió, hogy olyan, mintha Magyarországon lennénk. Egyébként nem olyan érzés, mintha Magyarországon lennénk, és nem a lej miatt.
Kalauzom, Malvin mutatott egy magyar éttermet, ahol működik menza, söröző, klub, és klasszikus étterem is.
„Mit is írhatnék most,
tisztelt Barátom?
Éppen zuhog az eső Kolozsváron:
füstöl a por, az aszfalt csattog,
mint mikor a kukorica pattog
a forró planetten –
Nincs ebben semmi rendhagyó.”
Akár Molnár Lajos: Kolozsvári képeslap című versének ezen részletét is tolmácsolhattam volna otthonmaradt barátaimnak. Az eső tényleg zuhog Kolozsváron, azt viszont nem állíthatom, hogy füstöl a por, amikor a járdákra rácsöppen az esőcsepp, hiszen október van, ködös, nyirkos október, amikor egyre hidegebbek és sötétebbek a nappalok. Akármelyik nap elkezdhet esni a hó.
Hogy is adhatnék jelt a barátaimnak? A klasszikus képeslapot nagyon szeretem, mert amellett, hogy rövid, kedves üzenetet tudok írni szeretteimnek, néhány életképet is mutathatunk arról a helyről, ahol éppen vagyok. Bizonyára fogok írni néhányat, de ez most még ráér. Viszont a mai kor nagy vívmánya az e-mail: külföldön járt társaim rendszeresen köremailekkel bombáztak engem (persze jó értelemben), így adván tájékoztatást hogylétük felől. Azt hiszem, nem lesz túl sok időm arra, hogy a számítógép előtt üljek, de igyekszem tartani a kapcsolatot otthonmaradt barátaimmal.
Malvin elvitt a Kolozsvári Magyar Diákok Szövetségének (KMDSZ) irodájába, ahol a különböző programok szervezése mellett lehetőség nyílik kerekasztal-beszélgetések tartására, baráti csevejekre, és néhány számítógép is a magyar diákok rendelkezésére áll, hogy azokon tanulmányokat, dolgozatokat írhassanak, vagy éppen internetezzenek. A hideg idő ellenére a fűtést még nem üzemelték be, úgy tűnik, muszáj spórolni a fűtéssel, másrészt ez a hideg még nem az igazi hideg, a székelyföldi teleken edződött fiataloknak meg sem kottyan egy kis lehűlés október közepén.
Indul a nagy kaland
2010 január 7. | Szerző: Emma01
Október közepén indult a nagy kaland. Ott álltam a Nyugatiban, figyeltem a kijelzőtáblát, és vártam, hogy végre elinduljon az én vonatom. Figyeltem a körülöttem sürgő-forgó embereket, ahogy sietnek a saját vonatukra, vagy éppen egy utazás végén sietnek haza. Figyeli-e más rajtam kívül is a forgatagot? Nem tudni. A többség valószínűleg arra koncentrál, ami saját magát érinti, legfeljebb néhány kisgyerek figyeli a csipegető, egymást kergető galambokat. Talán valaki meg is eteti a galambokat. Én pedig kitartóan figyelem a körülöttem lévő embereket. Egyre többen szállnak fel a vonatunkra. Itt jön például egy család: a nők élénk színű, díszes ruhát viselnek, a férfiak inget, nadrágot és jellegzetes, nagy karimájú kalapot. Ők minden bizonnyal haza tartanak. Ahogy sokan mások is. Kisebb-nagyobb csomagokkal, közelre és távolra igyekvők. Furcsa lehet, hogy valakinek magyar az anyanyelve, és mégis egy olyan ország a hazája, amelynek nem magyar a hivatalos államnyelve, sőt vannak olyan városok, tájegységek, ahol nem kifejezetten örülnek annak, ha az ember ezen a nyelven szólal meg.
Eszterrel a vonaton ismerkedtem meg. A hely, ahová a jegyem szólt, egy vonatfülkében volt, az ablak mellett. Eszter már ott ült a helyén, mosolygott, egyből érdeklődni kezdett, ki vagyok, mi vagyok, hová utazom és miért. Szóba elegyedtünk, és szinte az egész utat végigbeszélgettük.
Hátradőltem a zöld műbőr ülésen. Számítottam rá, hogy a vasúttársaságunk nem a legmodernebb vonatokat állítja be erre a vonalra. De legalább tisztaság van, az ablakon át tisztán látszik a külvilág. És végső soron egész kényelmes ez a fülke, reméltem, hogy nem lesznek sokan, így kellemesen utazhatok a végcélomig.
Eszter hazafelé utazott, én pedig itthonról. Örültem neki, hogy egy kedves, nyitott emberrel hozott össze a sors. És még románul is tud! Ez az út során még jól jöhet. Mielőtt elutaztam volna, a könyvtárból szereztem egy magyar-román képes szótárt, hogy legalább néhány alapszóval tisztában legyek, tudjak köszönni, elköszönni, tudjam mondani: kérem, köszönöm, ismerjem a számokat, a hét napjait. Angolból és németből jobban felkészültem, hogy ha magyarul mégse állnának velem szóba, legyen valami közös nyelv, amivel kommunikálni tudunk.
A határon szerencsére semmi fennakadás nem volt. Elvitték az útleveleket ellenőrzésre, szerencsére mindent rendben találtak. Nem vizsgálták át a csomagokat, nem jöttek szúrós szemű határőrök nyugati pénz után kutatva, azzal a nem titkolt érdeklődéssel, vajon biztosan lesz-e miből megélnünk kinttartózkodásunk során.
Első testközeli találkozásom Kolozsvárral a pályaudvar volt.
A Házsongárd
2010 január 16. | Szerző: Emma01
Absentes
adsunt. – A holtak velünk vannak – hírdeti a bejárat vaskapuja feletti felirat. A több mint 400
éves sírkert Erdély igazi panteonja, ahogy Tamási Áron emlegette: „még a történelem
sűrűjéből maradt”. Igazán szép a fekvése, talán az egyetlen temető a világon,
amely egy meredek domb oldalán terül el, és onnan pazar kilátás nyílik a
városra. Nem csupán sírok tömege, hanem igazi történelmi helyszín, ahol nyomon
követhetjük a város fejlődését, és a sírfeliratokat olvasva sok-sok emberi
sors, történelmi esemény jelenik meg lelki szemeink előtt. Az idők
holdudvarában vannak ezek a híres emberek, bár távol vannak tőlünk, de látjuk
őket, amint a messzi fény bevilágítja őket.
Többek
között Apáczai Csere János, Brassai Sámuel, Bánffy Miklós, Berde Mária, Dsida
Jenő, Reményik Sándor, Szilágyi Domokos, Kós Károly, Mikó Imre földi
maradványait helyezték itt végső nyugalomra.
A világítás estéjének emlékét
őrizte aznap délután a temető: rengeteg mécsest és virágot helyeztek el a
sírköveknél az emlékezni vágyók. Csak Kós Károly és Dsida Jenő sírhelyéhez
találtam vissza.
„Megtettem mindent, amit megtehettem
Kinek tartoztam, mindent megfizettem
Elengedtem mindenki tartozását
Felejtsd el arcom romló földi mását.”
/Dsida Jenő/
Ez a vers
áll a sírján. Nem különös? Ez az ősi sírkert egyébként is rengeteg emléket és
titkot rejt magában. Éjjel titokzatos, sejtelmes, ezernyi apró mécses
világította be, s mi, az emlékezők egymásba kapaszkodva, lassú léptekkel
jártunk sírról sírra, leróva ezzel tiszteletünket ismert és ismeretlen őseink
előtt, emlékeik után kutatva.
Örültem
neki, hogy Malvin elhívott a világításra. A református fiatalokkal gyűltünk
össze, és emlékeztünk együtt. Főként régi, magyar nemesi családok temetkeztek ide.
Az újabb időkben néhány köztiszteletben álló román család tagjait is ide
helyeztek végső nyughelyére.
Egy ilyen
helyen az ember rájön, hogy minden idő „azon idő” lesz egyszer. Szemünkbe ötlik
a múlandóság, az elmúlás érzése, és reménykedünk abban, hogy ha a test nem is,
de legalább a lélek halhatatlan.
Mialatt
felkerestük egykori írók, költők, tudósok, építészek sírját, minden egyes
helyen rövid műsorral emlékeztünk meg: egy hölgy röviden meséltek a hírességek
életéről, aztán verseket, részleteket olvastak fel az ősök munkásságából.
Különös érzés volt ilyen távol otthonról egy ismeretlen, mégsem idegen
temetőben, egy ismeretlen, mégsem idegen emberek között eltölteni az ünnepet.
Mindannyian élünk, és együtt emlékezünk a halottainkra, azokra is akiket nem
ismertünk személyesen, és ebben a temetőben nyugszanak, és azokra is, akiket
jól ismertünk, de egy távoli, másik helyen helyezték őket örök nyugalomra.
Oldal ajánlása emailben
X