Kolozsvár

2010 január 6. | Szerző: Emma01

 

Egy évvel azt
követően, hogy Magyarországi is hivatalosan tagja lett az Európai Uniónak, a
kalandvágyó fiatalok többsége a korábbinál is nagyobb számban indult nyugatnak.
Mindenki a csábítóan magas fizetések és a jobb élet reményében indult el a
hazájából. És persze kalandvágyból. Bátorság kell hozzá, hogy az ember
felkerekedjen, nyakába vegye a világot, és ha egy kis időre is, de egy új
közösségbe beilleszkedjen.

Akkoriban én
még egyetemre jártam, és a nyugati világ megismerésének a munka mellett egy
másik lehetősége csillant meg előttem: előbb Németországba, majd Ausztriába
szerettem volna eljutni tanulmányi ösztöndíjjal. És rajtam kívül sokan mások.
Végül úgy alakult, hogy az általam áhított ösztöndíjakat mások halászták el
előlem, nekem viszont felajánlottak egy szokatlan lehetőséget: irány Kolozsvár,
ismerjem meg inkább a Magyarországtól keletre fekvő tájakat. Emlékszem, milyen
megsemmisülve ültem a székben, amikor meghallottam a hírt, hiszen sokszor és
sokfélét hallottam már Kolozsvárról, a román-magyar viszonyról a városban és az
egész országban. Igyekeztem félelmemet legyőzni, és nem visszautasítani a nem
mindennapi lehetőséget. A dolog anyagi oldalával mit sem törődve próbáltam
inkább a lelki oldalra koncentrálni. Végül is miért ne? Hátha ez lesz életem
egyik legnagyobb kalandja? Ki tudja, mit hoz a jövő?

Mondanom sem
kell, mindenki nagyon csodálkozott. Napokig még én sem tudtam elhinni.
Szerencsére az utazásig még visszavolt néhány hónap, többek között az egész
nyár, ahol volt időm lelkiekben felkészülni 
a nagy utazásra, és többek között az idegen-nyelv tudásomat is
igyekeztem felfrissíteni. Bár tudtam, hogy Kolozsváron még mindig jelentős
számú magyarság él, gondoltam nem árt, ha beszélek világnyelveket is. Nem is
gondoltam arra, hogy románul kellene tanulnom, gondoltam, anélkül is
elboldogulok, hiszen majd mindenhol találok valakit, aki magyarul tud, vagy ha
máshogy nem, angolul vagy németül biztosan megértjük egymást.