Nem az úticél a fontos, hanem maga az utazás

2010 április 26. | Szerző:

 Nem csak hajózni, utazni is muszáj.
Belső késztetésből. Kalandvágyból. Gondolatban vagy ténylegesen. Belső
tájakon, önmagunk után kutatva. Belföldön vagy külföldön. Tájakat látva,
új élményeket gyűjtve, látnivalókat felfedezve, megismerve azokat az
embereket, akik ott élnek. Hogyan élnek, milyen szokásaik vannak, mi
okoz nekik örömet, bánatot. Lehet, hogy ehhez nem is kell elutazni
messzire. Elég lenne csak átkopogni a szomszédunkhoz, megkérdezzük, ő
hogyan él most, és hogyan élt az előző évtizedekben. Milyen volt a ház, a
környék akkoriban. Visszafelé haladva az időben, utazni a
történelemben: mindig valamire tanít.

Nekem utazást jelent az is, ha egy
vizsgára készülök fel. Kisebbre vagy nagyobbra. A nagyobb vizsga
mélyebb, tartalmasabb felkészülést kíván. S legutóbb a célegyenesben,
amikor vártam a megmérettetésre, felidéződött bennem az az út, amelyen
eljutottam odáig. A hosszú hetek, amit tanulással töltöttem, a
tapasztalatok, amelyeket azon út során gyűjtöttem. Hiszen nem csak könyv
felett üléssel, esténként a lámpafénynél szemdörzsöléssel telt el az
idő. Más is segített tartalommal megtölteni az órákat. S közben
figyeltem, próbáltam megélni a pillanatot, hiszen az egyszeri és
megismételhetetlen, a következő pillanatban már emlék csupán.

Ma már emlék az a sok utazás, ami
mögöttem áll. Emlék például arról,milyen volt,amikor hegyet másztam.
Hegyet sem azért mászik az ember, hogy felérjen a hegycsúcsra, aztán
vissza a völgybe. Van aki ezt látja benne, és nem érti, miért a nagy
lelkesedés a hegymászásért, mi abban az élvezet. Aki viszont egyszer is
megtapasztalja, hogy miért jó, annak nem kell különösebb magyarázat. Azt
tudja és érzi legbelül. Hogy maga az út számít, amit a hegycsúcsig
megtesz. És azon túl is.

Nekem fontos a fizikai leterhelés is,
megerősödök és kellemesen elfáradok tőle, ugyanakkor kinyílik a világ,
megtisztul az elmém. Fokozza a kitartásomat. Egy-egy nehezebb szakasznál
erősen koncentrálok, mi lesz a következő lépés. És közben figyelem a
tájat. És a felfelé vezető út háromnegyedénél mindig megfogadom, hogy
többet nem kelek útra, nem indulok el felfelé, aztán a hegy tetején már
eszembe sem jutnak ezek a gondolatok. Élvezem a látvány, a csendet magam
körül. Aztán egy kis pihenő után indulok tovább.

Mert utazni nem csak kell, hanem muszáj.

Címkék:

Felfedezem magamnak Krakkót..

2010 április 1. | Szerző:

 

 

S
ki tudja miért, amikor TÉNYLEGESEN megérkeztem Krakkóba, hús-vér emberként a
város falai között lehettem, valahogy egészen másnak láttam ezt a világot.
Hirtelen megelevenedett előttem, valóságosnak tűnt, ám mégis volt benne valami
álomszerű.

Előttem magasodott a hegy, amelyen a híres királyi
vár, a Wawel hirdette a letűnt korok dicsőségét, jobbra a Visztula
vize folyott barátságosan. Maga a „wawel” elnevezés egyébként a
nyelvészek szerint mocsaras, vizenyős helyről kiemelkedő szárazföldet, szigetet
jelent. És ha már várról, hegyről van szó, hadd meséljek el egy ehhez
kapcsolódó legendát is!

Valamikor réges-rég a hegy gyomrában egy sárkány élt,
aki rettegésben tartotta a környéken élőket, mígnem egy nap egy hős lovag
megölte a sárkányt, és a lakosság végre megszabadult a szörnytől. A sárkány
barlangja
(Smocza Jama) a mai is megtalálható: a Wawel falainál álló kis
épületből kell csigalépcsők hosszú során a mélybe ereszkedni, ahol
végigsétálhatunk a néhány száz méter hosszú barlangon, amely valaha izgalmas
kalandok helyszíne lehetett, mára viszont egy kellemes félóra elöltését nyújtja
a látogatók számára. A kijáratnál áll a Sárkány-szobor, amely bizonyos
időközönként állítólag tüzet okád magából. (Én sajnos nem láttam, csak
mesélték…) Krakkóban egyébként mindenfelé lehet leginkább zöld színű sárkányokat
kapni mindenféle méretben, anyagból.

A vár falai között sétálgatva már önmagában is nagy
látványosságoknak lehettem tanúja. Mindenfelé bástyák magosodtak, és impozáns
épületek, templomok vettek körül. Majd a tekintetem a székesegyházra
esett, nem lehet nem észrevenni a háromhajós, bazilika típusú templomot, amely
kápolnasorral van körülvéve. Három, szabálytalanul elhelyezkedésű tornya van.
Ebben a  katedrálisban nyugszik többek
között Jagelló Erzsébet, I. Jagelló Ulászló királyunk édesanyja, s a nagy
fejedelem, Báthory István is.

A kápolnák és a kincstárak látogatásánál sokkal
inkább érdekelt a királyi palota, amelyről korábban is sok
érdekeset hallottam, főként azt, hogy – ha hinni lehet a letűnt korok
krónikásainak – valaha, a Jagelló-korban hasonlóan nézett ki a budai vár. A
Wawel-palota valószínűleg ma is Európa egyik legszebb reneszánsz királyi
palotája, az árkádokkal díszített udvaron egykor lovagi tornák zajlottak,
fényes ünnepségeket, kongresszusokat tartottak.

A palotát egyébként érdemes belülről is megnézni,
több kiállítás várja az érdeklődőket. A legtöbben – mint én is – a királyi
termeket
nézik meg, ahol az egykori uralkodók és népes családjuk, kíséretük
történelme regél minden egyes négyzetcentiméteren. Értékes bútorok, berendezési
tárgyak, csillárok kápráztattak el, s érdekességként szeretném kiemelni a
falakon látható szőtteseket, amelyek szinte minden teremben megtalálhatóak
voltak, s hol a királyi család(ok) egyik tagját, hol pedig valamely fontos
eseményt ábrázoltak.

Az
egyik teremben ráleltem egy sakktáblára, amely a teremben elhelyezett tábla
szerint Egerből származik…

Ennél impozánsabb és pazar látványt nyújtanak a királyi
magánlakosztályok
.

A királyi palotában látható még kiállítás
kincsekről és fegyverekről
is. Ez utóbbi főként azért érdekes, mert több
termen keresztül különböző korokból származó kardokat, tőröket, pisztolyokat,
sisakokat, páncélokat, ágyukat láthat az érdeklődő – fegyverrajongók előnyben!

A látnivalók sorából nem hagyhatom ki az „Elveszett
Wawel”
és a „Keleti művészetek” kiállítást sem, amely szintén
érdekes tapasztalatokkal és látványelemekkel gazdagíthatja a téma nagy
rajongóit.

Egy boltíves kapun hagytam el a szeretett Wawelt, s
az út mellett a vár falán ráleltem a „waweli téglákra”. A XX. század
elején az újjáépítési költségek egy részének fedezése céljából találta ki a vár
akkori főépítésze, hogy mindazok nevét megörökítik, akik akár egyénileg, akár
csoportosan harmincezer márkát ajánlanak fel. A ma falon található téglák száma
sajnos a teljesség igénye nélkül található meg az említett helyen: sok
adományozó helyhiány miatt nem fért fel, s voltak, amelyeket az egységesítés
miatt eltávolítottak, s azóta sem kerültek vissza.

 

Krakkó belvárosát bebarangolni nem egyszerű
feladat, kissé időigényes, de minden kétséget kizáróan megéri, hiszen nagyon
sok szép épület látható, hangulatos utcácskákon sétálhat végig az érdeklődő.

A középkori krakkói városfalakat 1810 után kezdték
lebontani, s a helyére parkot létesítettek. Ez a Planty, mely fáival,
szobraival és padjaival néhány percnyi szusszanásra csábítja az éppen
arrajárókat. A Plantyn belül találhatók Krakkó nevezetes utcái, s híres tere, a
Rynek Głowny. A „Rynek” Európa legnagyobb tere – megközelítőleg
40.000 négyzetméter -, s szerintem a leghidegebb is. Ottjártamkor fagypont
körül járhatott a hőmérséklet (október végén), s bár a város más utcáin nem
fáztam annyira, a térre kiérve mindig csontig hatoló hideg fogadott. Ilyenkor
az ember legszívesebben egy jó meleg helyen időzne el, ám mivel én csak néhány
napot tölthettem el Krakkóban, dacolva az időjárással, igyekeztem minél több
időt a város felfedezésével tölteni.

A Rynek Głownyn állva végre a saját
szememmel láthattam a Posztócsarnokot. Ez a hely volt egykor a krakkói
kereskedelem központja, az eredeti, XIII. században emelt épületet – egy tűzvész
pusztítása után – reneszánsz stílusban építették újjá. Ma a tér egyik dísze,
földszintjén – kívül – üzletek találhatók, bent pedig, a boltíves bejáró után
pedig egy hatalmas vásári kavalkád látható telis-tele kisebb-nagyobb lengyel
kincsekkel (borostyán-ékszerekkel, bőrből készült árukkal, ajándéktárgyakkal,
sárkányokkal). Az épület emeletén egykor bálterem volt, ma a Krakkói Nemzeti
Múzeum
képcsarnoka kapott itt helyet, itt látható Jan Matejko,
a lengyelek nagy nemzeti festőjének több alkotása.

Ez a hatalmas tér, amely kedvelt találkozási pont a
krakkóiak számára, s mindig rengeteg ember nyüzsög itt, számos műemlékben és
látnivalóban is gazdag – itt állították fel Adam Mickiewicz költő szobrát,
itt magasodik a Mária-templom, a Szent Adalbert-templom és a Városháza
tornya
.

Maguk a teret körbevevő épületek is gyönyörű
látványt nyújtanak, minden palotához fűződik valamilyen legenda, a
teljesség igénye nélkül most következzen ezek közül néhány. Több palotának van
magyar vonatkozása, a Kromer-ház alatt húzódó gótikus pincében például
magyar bort árultak. Egyébként is jellemző Krakkóra a magyar bor, évszázadok
óta hagyomány, hogy az a jó bor, amely Magyarországon született, és
Lengyelországban nevelkedett.
Ma is sok helyen, ha a szomjas betérő
bort kér, a tokaji fajták közül választhat…

A Szepesi-palota egykoron a Wesselényi Ferenc
háza volt, de láthatjuk a Ryneken a „szarvashoz címzett” házat, és a „kosokhoz
címzett” házat
(Potocki-palota), 
amelynek kapuja felett három kosfej díszeleg.

Bármilyen hihetetlen, de Krakkóban is van Barbakán.
Ezzel szemben, a Flórián-kapun keresztül juthatunk be a Belvárosba,
pontosabban a Flórián utcába, amely a város egyik kedvelt sétálóutcája,
telis-tele emberekkel, üzletekkel – s zenével. Ahányszor itt jártam, a Flórián
kapu alatt játszó harmonikás mindig valami lengyel vagy magyar dalt játszott.

A
környező utcák is bővelkednek a látnivalókban. A Szent János utcában a Czartoryski-palota,
amely Krakkó egyik legjelentősebb gyűjteményének ad ma otthont. A Sławkowska
utca
palotái alatt pincerendszer húzódik, itt tárolták a lengyel
földre szállított magyar borokat. Ebben az utcában található a Grand Hotel
épülete,
amely egykor nyomda volt, a fiatal Balassi Bálint egyik
művét is itt adták ki. Balassi lengyelországi tartózkodását egyébként egy emléktábla
is jelzi a Szent Anna utca és a Rynek Głowny sarkán.

A Szent Márk utca egyik épületéhez érve
magyar zászlót és címert láthat az arrajáró: ebben a csendes kis utcában
található a Magyar Köztársaság főkonzulátusa.

A templomok hű csodálói is kedvükre
látogathatják Krakkó Belvárosát, hiszen néhány kivételtől eltekintve alig akad
olyan utca, ahol ne találna a lelkes hívő egy-egy istenházát. A Franciszkanska
utcában
található a Püspöki Palota, korábban itt lakott Krakkó
érseke, Karol Wojtyła, aki ma II. János Pál néven a katolikus egyház feje.

A vártól a Posztócsarnok felé vezető utcán látható a
Collegium Juridicum, amely a XV. Században fogadta a lelkes
joghallgatókat, valamint néhány házzal arrébb rátaláltam a Balaton
vendéglőre
, amely magyar és lengyel nyelvű étlappal, halászlével, gulyással
és pörkölttel várja a finom ízekre vágyó vendéget.

 

Krakkót bejárni több időre van szükség, mint egy
hétvége. Sok-sok látnivalót sikerült felfedeznem, de még így is hiányérzetem
van, hogy kihagytam helyeket, amelyet feltétlenül fel akartam keresni.

Krakkó szintén egyetemváros, akárcsak Pécs, rengeteg
fiatalt látni az utcákon, akik hol órára sietnek (ez különösen az egyetemi
épületek környékére jellemző, van belőlük sok a Belvárosban), vagy barátaikkal
találkoznak. A Jagelló utcában, illetve annak környékén magasodnak a
„kollégiumok” magas falai: az ember csak kapkodja a tekintetét, hiszen egyik
oldalon a Collegium Novum, a másikon a Collegium Maior, majd
annak túloldalán a Collegium Maius található nagy vaskapujával, szép
reneszánsz belső udvarával.

 

A város ezen oldalát felfedezi az ember nappal.
Sötétedés után is érdemes Krakkó utcáin sétálgatni, s bár meg lehet nézni a
főbb nevezetességeket esti díszkivilágításban, a főbb hangsúly azt hiszem
ilyenkor mégiscsak inkább a szórakozásra kerül. A sok-sok egyetemista
esténként is ellepi a várost, rengeteg lehetőség közül választhat a fiatalság.
Szinte minden ötödik lépésnél kínálkozik egy hely, amely alkalmat ad(hat) a
kikapcsolódásra.

Szombat
este sok a zenés-táncos klub, s a hangok már messziről odacsalogatják az
embereket. Én egy kisebb társasággal egy csendesebb jazz klubban foglalok
helyet, ahol a többiek beszámolója alapján arról értesülök, hogy előző este
éppen volt egy remek koncert, sőt a plakáton láttuk, hogy következő este is az
lesz a program. Aznap estére elmaradt az élő zene. Mindenesetre a legbátrabbak
megkóstolhatták a forralt sört, amelyet a forralt bor mintájára készítenek el a
lengyelek.

Persze másoktól hallottam meseszép, szemérmes
lengyel lányokról, akik asztal alá isszák a magyar fiúkat, de ez már egy másik
történet…

Mindenesetre érdemes Krakkóban a szórakozási
lehetőségeket is kihasználni, sok helyen találkozni magyarokkal (akárhová megy
az ember, az egyik asztalszomszédja biztosan egy másik magyar társaság), és
barátságos lengyelekkel.

Szerencsénkre éppen ezen az éjszakára esett az
óraátállítás ideje, így nyertem egy órát magam és Krakkó számára. És a többiek
is. Éjnek évadján sötétben és hidegben sétáltunk a szállásunk felé, útközben
átkeltünk a Visztula egyik hídján. Ilyenkor az ember lelke boldog, hogy
felfedezhette Krakkót. Így kerek a világ.

Címkék:

2010 április 1. | Szerző:

 Bár az előző bejegyzésben beszámolót ígértem két erdélyi kirándulásról. Az egyiket például Torockóról és környékéről. Májusban tervezem, hogy visszatérek néhány napra, így azt hiszem, a korábbi és a friss élményleírásokat is akkorra időzítem.

Addig is viszont két korábbi utamról született írást mutatok majd be.

Címkék:

Búcsú a várostól

2010 február 8. | Szerző:



Egy utazás, ahogy ez a kolozsvári utazás, egy belső utazás is volt számomra. Eltávolodva a megszokottól, megismerhettem egy másik országot, egy másik kultúrát, és közben én magam is sokat utaztam, testben és lélekben egyaránt. Egyfajta pihenés, megújulás volt számomra. Hazatérvén sok mindent másképpen láttam, átértékelődtek bennem a dolgok. Kitárult előttem a világ.


Milyen különös. Pedig csak néhány száz kilométert utaztam az otthonomtól.



Amit fontosnak tartok minden utazás során, hogy miellőtt elindulunk, és amikor már ott vagyunk a helyszínen, ne féljük a változásoktól, az ismeretlentől még akkor sem, ha folyton riogatnak vele bennünket. Legyünk nyitottak, ismerkedjünk bátran. Legyünk nyitottabbak és fogadjuk el a másságot is. Próbáljunk meg egy kicsit eltávolodni eddigi világunktól, vizsgáljuk meg más szemszögből is. Hihetetlen, micsoda csodáknak lehetünk tanúit, micsoda felfedezéseket tehetünk. Lassítsunk egy kicsit, szemlélődjünk. Élvezzük jobban az életet.


Sajnos, ezek olyan dolgok, amelyek Kolozsváron magától értetődőek voltak számomra, sőt még utána nagyon sokáig éreztették a hatásukat, de ma már úgy gondolom, hogy újra fel kell fedeznem magamban ezeket az érzéseket, ezeket az emlékeket, hogy egy nyugodtabb és a külvilág felé nyitottabb életet tudjak élni. Sok kedves emberrel találkoztam utam során, sok-sok történetet hallottam.


Hazautazásom előtt még egyszer felszálltam a villamosra, barátnőim kísértek. Nevettünk a csörgő-zörgő villamoson, csodáltuk a Szamost, néztük a fodrozódó vizét, a part menti házakat, eldöcögtünk a park mellett, ahol olyan sokat sétáltam. Aztán láttam az egykor szebb napokat látott Horea utcát, és végül a vasútállomást is.


Szép búcsú volt, remélem, még visszatérhetek ide, mert azt hiszem, még sok titkot rejt a város, az évszázados épületek, s az emberek egyaránt.


Hazafelé egy nagyon kedves erdélyi magyar értelmiségi házaspárral utaztam, így hamar elröppent a hét órás vonatút.


Amint írtam, Kolozsvárra még nem tértem vissza azóta, de Erdélybe igen, többször is. Majd erről is írok néhány bejegyzést!

Címkék:

Óvár

2010 február 3. | Szerző:

 A kőre ugyan már nem ültem le, de a déli napsütésben még ki tudtam ülni a Karolina-térre a Karolina-oszlophoz, másnevén Státuához. A környék napközben elég csendes volt, mindig csak néhány ember sétált arrafelé, autók sem törték meg a környék csendjét.

Azt azonban nem mondhatom, hogy ez a Belvárosnak ez a néhány utcája, amit Óvárnak neveznek, elhagyatott hely lenne. Alig néhány perc séta innen a Főtér, épp csak el kell kanyarodni észak felé egy kis utcába, s miután jobbra elhaladtam a Szarvas-ház mellett, jobbra pedig betértem egy magyar könyvesboltba, már el is érkeztem Mátyás király szülőházához. Még szerencse, hogy magyar felirat is van, bár aki a román és angol nyelvű emléktáblát is tanulmányozza, felfigyelhet arra, hogy Mátyás király román volt. Állítólag.

Mátyás király szülőházában képzőművészeti iskola működik, de dél környékén látogatható, egyszer sikerült is bejutnom, és egy nagyon kedves magyar bácsi kalauzolt végig az épületen. Sokat beszélgettünk, mesélt, kérdezett engem is, honnan jöttem, merre jártam eddig Kolozsvárott.

Innen mentem át a Karolina-térre a Státuához. Ez a 10 méter magas, kőből faragott sasokkal díszített oszlop korábbi lelőhelye a Főtéren volt, több mint 100 éve száműzték az Óvárba, a Ferenc rendi templom és kolostor közvetlen szomszédságába. A barátok temploma volt az első kolozsvári temploma a 11-12. században. Úgy tudom, a török korban Izabella királyné egy rövid ideig itt rendezte be udvarát, majd később egyházi iskolák díszterme volt az itt található refektórium. A mai napig nagy áhítat lengi körül az évszázadokat megélt épület kőfalait, a boltívek alatt átsétálva szinte láttam magam előtt, ahogy a régi korok gyermekei itt csak lábujjhegyen és suttogva mertek közlekedni…

Az Óvárban található még az Erdélyi Történeti Múzeum, ahol többek között római kori leleteket is kiállítanak.

Azonban az Óvár, ez a néhány szűk kis utca, nem csupán történelmi emlékhely, hanem a mai modern életünk is nyomot hagy az egyes épületekben. Továbbra is iskolák működnek, elegáns butikok kirakatai nyílnak az utcára. De láttam pizzériát, könyvesboltot, árusokat is. A múlt és a jelen együtt, egymás mellett él itt, akár csak a város többi pontján.

Címkék:

Népek kavalkádja

2010 február 3. | Szerző:

 Szerettem kiülni a Babes parkba. Ez a park volt a legközelebb a kollégiumhoz, ott tartották az egyetemisták tornaóráit is. A pálya melletti lelátót – kitűnő fekvésének köszönhetően – állandóan napfény árasztotta el. Még  egy aranyló, késő őszi novemberi napon is, s akkor kabátban ülve eszembe se jutott, hogy  már bármelyik nap beköszönhet a tél, s mielőtt még hazautazom, lehet, hogy hótakaró fogja borítani a park fövenyét. Azt a napot ahhoz tudnám hasonlítani, mint egy öregember, aki hirtelen sokkal jobban lesz a halála előtti utolsó napon.


Egy búcsúbuli után ültem ki a zöldbe. Vagyis nem zöld volt körülöttem a környezet, hanem az ősz ezernyi színeiben pompázott. Egyik ösztöndíjas társunkat, búcsúztattuk hazatérése előtt. Vacsorára Yoshiro lepett meg bennünket japán ételcsodákkal: először egy káposztás omlettet rakott elénk, aztán újabb különlegességeket varázsolt elénk az asztalra, köztük szusit is. Kicsit megtanultam hasival – japán pálcával – enni, azt mondták, ha igazán profi akarok lenni, borsószemekkel kell gyakorolnom… A rizst ugyanis egy fél kiskanál mézzel főzik. Nem pirítják meg a rizst, csak felteszik főni annyi vízben, hogy éppen ellepje, s belerakják a mézet. Ezért ragad össze a rizs, és így könnyebben lehet enni hasival, mint szemenként.


A vacsorán a kis magyar csapatunkon kívül japán barátaink is részt vettek, valamint egy lengyel barátnőnk, Basa is. Basa remekül beszél magyarul, csak néhány hete kezdett el magyar leckéket venni, de szabadon lehet vele társalogni. Persze lassan, tagoltan beszélgetünk vele, s közben mindig elcsodálkoztunk azon, milyen jól halad a magyartanulással. Kész szerencse, hogy magyarnak születtem, mert szerintem nagyon nehéz nyelv, még a japánok is azt mondták. És még az is a különlegessége, hogy más nyelvre nem hasonlít. Vannak jövevényszavak, egyes kutatók, tudósok nyelvrokonságról is beszélnek, de a magyar nyelv egyszeri és megismételhetetlen.


Gazdag, sajátos kultúránk van, és jó lenne, ha ezt minél szélesebb körben megismertethetnék. Persze nem ártana az idegennyelv-tudásomat fejleszteni, itt a külföldiek rajtunk kívül több idegen nyelven is beszélnek. Ráadásul nem is rosszul. Gazdag szókincs és sok gyakorlás szükséges ahhoz, hogy jól tudjunk kommunikálni a külföldiekkel. És szerintem sokat kell utazni. Legalábbis többet, hogy megismerjünk más népeket, nyelveket és kultúrákat.


A vacsora nagyon jól sikerült. Almapálinkával indítottunk. A japánok imádják a pálinkát! S megcáfolják azt a tudományos kutatási eredményt, miszerint a japánoknak nagyon alacsony az alkoholtűrő képességük. Sőt, talán nincs is! Ezek a tudósok valószínűleg nem ittak még együtt japán fiatalokkal.


Jókat nevettünk, borozgattunk, beszélgettünk, készültek közös fotók is. Lassan, de biztosan beszivárogtak a kis szobába a többi nemzet képviselői is. Hamarosan multikulturális közeg vett minket körül, csak győztünk kiigazódni a nyelvek kavalkádjában, s hogy éppen milyen nyelven szóljuk a beszélgetőtársunkhoz. Basával csomót beszélgettünk magyarul, örült neki, hogy gyakorolhat. Közben ha úgy adódott, angolul, vagy románul szólt közbe a társalgásba, aztán egy francia fiúval franciául kezdett beszélgetni. Azt mondta, valamikor tanulta iskoláskorában, de már nem annyira emlékszik rá…


A nagy nemzetközi kavalkádban előkerült kinek-kinek nemzeti itala is, és amikor tetőfokára hágott a hangulat, énekelni kezdtünk. Ki-ki a saját népi remekei hozta, közben tapsoltunk és nevettünk. Nagyon jól éreztem magamat.




Néha előfordult, hogy csak ültem, néztem magam elé, és azon gondolkodtam, vajon mit keresek Kolozsváron? Egy idegen világban, idegen emberek között. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg egy nagyon fontos időszak az életemben. Rövid időszak, hiszen mindössze egy hónapról van szó, azonban az új környezet, az új emberek mind nagy hatással vannak rám. Segítenek egyfajta útkeresésben, hogy formálódhassak, fejlődhessek, hogy megéljem az itteni mindennapokat. S ha hazatérek, valószínűleg másként fogom látni a világot. Egy kicsit biztosan.




A japánokat különösen kedvelem. Biztosan van valami ősi rokonság közöttünk. De a lengyelek is nagyon kedvesek, legalábbis egyetlen ismerős képviselőjük. Basától megtanultuk a híres lengyel közmondást:


„Polak-wegier dwa bratanki, i do szabli i do szklanki. – Lengyel-magyar két jó barát, együtt harcol, együtt issza borát.”




Nem csak azon a bulin, nem a kolozsvári kiruccanásom során többször is előfordult, hogy egy multikulturális közeg vett körül. Azt hiszem,aki Nyugat-Európa egyik egyetemén tanult hosszabb-rövidebb ideig, hasonló élményekről tudna beszámolni. Kolozsvárnak viszont van egy sajátos hangulata, amit sehol máshol nem tapasztalhat meg az ideérkező.







Az Insomniában nem csak Előddel találkoztam, aki a helyi Műegyetemen tanult, hanem Zsófival is, aki szintén joghallgató, és szintén Magyarországon, csak éppen egy másik nagymúltú diákvárosban. Zsófival jött egy észt és egy német lány. Miután kiderült, hogy tudok főzni, egyből fellelkesültek, és mondták, hogy menjek majd el a szállásukra gulyást főzni. Hihetetlen, hogy a külföldieknek, még mindig a gulyás jut eszébe Magyarországról!


Azt hiszem, egy ilyen estében nincs is semmi rendhagyó. És különben az Insomnia egy sokszínű, igazi multikulturális hely. A városban is nagy számban képviseltetik magukat különböző népek és kultúrák. Az egyik belvárosi utcában például van egy arab vendéglő, ahol lehet vízipipázni, és a tévében arab nyelvű hírtévé megy. Ez mondjuk nem tipikusan kolozsvári jelenség, bár azt hallottam, hogy az itteni orvosi egyetemeken is sok az arab országokból érkezett vendéghallgató.


Úgy gondolom, hogy ma már minden nagyobb európai városban nem szokatlan jelenség a külföldiek jelenléte, legyen az a város Európa nyugati vagy akár a keleti felén.


Sok, első látásra rendhagyó eseménynek voltam tanúja, de ez inkább más külföldiekhez volt köthető. Például egy este a szobatársam, Elena és néhány barátnője a Kolozsvári Állami Magyar Színház és Opera egyik előadását nézték meg. A Pillangókisasszony volt az aznapi műsor, és olaszul énekeltek a művészek, miközben egy japán karmester dirigált. És talál-e ebben bárki is bármi kivetnivalót? Különös, de mégis inkább örülni kell annak, hogy ha külföldi lányok magyar színházba mennek.

Címkék:

Kolozsvár könyvtárai

2010 január 24. | Szerző:

Talán elsőre nem sok izgalmat sejtet a cím, de talán lesz, aki talán érdekes olvasnivalót az elkövetkezendő sorokban. Úgy gondolom, hogy érdekes kultúrtörténete van ezeknek a helyeknek, hiszen nem csupán könyvek gyűjtőhelyei a könyvtárak, hanem egy régi városban magának az épületnek is jelentősége van, másrészt igazi rejtett kincseket is találhatunk a polcokon.

Mivel ott-tartózkodásom során kicsit tanulnom, kutatnom is kellett, nemcsak nekem, hanem barátaimnak is, összegyűjtöttem ide egy csokorba ezeket az élményeket. Az egyik kari könyvtárba, ahová lejárogattam, főleg román nyelvű kiadványok voltak, folyóiratok, szakkönyvek, tankönyvek egyaránt. Emellett találkoztam néhány angol és francia nyelvű kiadvánnyal is. Egy nap, az egyik könyvtáros hölgy felismerhetett, hogy az egyik magyar tanár körbevezetett, és megmutatta a könyvtárat, mert helyi, magyar nyelvű folyóiratokat hozott nekem. A raktárból...

Én viszont
nagyon örültem a felfedezésnek, és aznap egész délután azokat tanulmányoztam.
  A naptáromban
többször fel volt írva napi programnak a könyvtárazás, hiszen elvileg kutatni
is jöttem erre az egyetemre, ebbe az országba, de sajnos (vagy talán mégsem?) a
könyvtáron kívüli tapasztalatokat sokkal hasznosabbnak ítéltem. Szó ne érje a
ház elejét: mindig lelkes könyvtárbajárónak számítottam, de amikor az embernek
csak egy hónapja van rá, hogy felfedezzen egy várost, annak lehető legtöbb
titkával, zegzugával együtt, és közben még társadalmi életet is élni „kell”,
sajnos nem sok idő marad a szakcikkek tanulmányozására. Mivel megtaláltam az
Interneten a folyóirat archívumait, úgy gondoltam, hogy inkább személyes és kézzelfogható élményeket és tapasztalatokat gyűjtök, a tudományokra még majd ráérek később is.

Az Európa Tanulmányok Kar könyvtárába nem sikerült
bejutnom, bizonyára ott is sok külföldi könyvet, periodikát találtam volna. Egy
délután viszont Malvin elvitt az Egyetemi Könyvtárba, ami egy rendkívül szép, szecessziós
épület a város központi részén. Már maga az épület miatt is érdemes volt oda
ellátogatni, hiszen az igazi művészettörténeti látványosság, és az évszázados
falak, boltívekkel és oszlopokkal díszített folyosók között az ember
évszázadokat röppenhet vissza az időben. Nem is szólva a négymilliós kötetállományról,
aminek áttanulmányozása ki tudja, mennyi ideig tartana.
A könyvtárban számos értékes kézirat, ősnyomtatvány, kiadvány található. Ha magyar könyvek itt
nincsenek is, a diákok mégis sok időt töltenek itt tanulással, ki-ki kedve
szerint. Persze, a vizsgaidőszak – vagy ahogy itt hívják: szesszió – alatt
megnő
  a forgalom, s különben szorgalmi
időszakban ki járna könyvtárba, ha az órára járást is csupán kalandvágyból
vállalják be az itteni diákok (is).

Ha már
rátérem erre a könyvtáras témára, még két érdekes kolozsvári könyvtárat érdemes
megemlítenem. A Heltai Könyvtárra egészen véletlenül leltem rá: az városban
bóklásztam, és az egyik utcában láttam kitéve a cégérét. Éppen felújítási
munkálatok folytak a kis épületben, ám nagyon megörültek nekem a könyvtárosok,
szeretik az anyaországból érkező látogatókat, így megengedték, hogy az
állványok között megszemléljem az állományt. Ha eddig gondom volt az, hogy nem
találok magyar nyelvű könyveket, akkor itt végre öröm költözött a szívembe: a
polcokon végig magyar nyelvű kiadványokat találtam, sőt ráleltem néhány igazi,
Erdélyben ritkaságnak számító műremekre is: például egyetemi tanáraim
könyveire! Sajnos nem nagyon tudnak miből költeni új könyvekre, én például arra
gondoltam, hogy mivel szinte senki nem is tud Magyarországon arról, hogy ez a
Heltai Könyvtár létezik, nem is tudják segíteni, pedig bizonyára többen
küldenének akár könyvadományokat is. Kolozsváron nagyon örülnek minden magyar
írott szónak.

Az Akadémiai
Könyvtárban én nem jártam, de Timi rendszeresen kedves történeteket mesélt
nekünk. Például arról, hogy évszázados magyar könyvritkaságokat őriznek meg
nekünk, és az eljövendő nemzedék számára, szabadon levehetjük a polcról,
lapozgathatjuk, kutathatunk belőle szabadon.

-    Otthon,
az Országos Széchényi Könyvtárban csak mikrofilmen engedik megnézni a hasonlóan
régi, több százéves könyveket, annyira óvják ezeket a ritka, szép értékeket.

Címkék:

A jazzkoncert

2010 január 23. | Szerző:

Jazzkoncertre indultam, egy magyar és egy japán fiúval. Kolozsvárott. Gyalog
indultunk el, egy számomra ismeretlen útvonalon. Dani azt mondta, neki ezt
ajánlották itt-tartózkodása első napján, ami bevisz a Belvárosba. Igaz, ez is
egy lehetőség – de a parkot ezúttal ki kell hagynunk. Rövid séta után elértük
az Ursus Sörgyárat (komoly konkurenciája lehet a Csíki sörnek!), és
rákanyarodtunk az egykor hivatalosan is Külmonostor
utcának
nevezett útra. Vidáman beszélgettünk, nevetgéltünk, közben
elhaladtunk a kakasos templom
mellett. Nem értem, milyen indíttatásból tervezte ide ezt a templomot Kós
Károly, a kalotaszegi motívumok inkább egy vidéki falu hangulatát idézi. Vagy
éppen ez volt a cél? Úgy tudom, amikor épült, a városnak ez a része inkább falusias
volt.

Elég sokan
voltak kint az utcán a késői óra ellenére, persze mindenki megbámulta kis csapatunkat;,
így van ez mindig, ha egy vagy akár több japán barátunk is velünk tart. A
bárban azért Yoshi nem tűnt annyira különlegesnek. A hangfoszlányokból ítélve
nemzetközi a környezet. Kerestünk egy szimpatikus asztalt, leültünk, és a
kezembe vettem az itallapot, hogy megpróbáljam megfejteni, mi mit jelent.

Nem volt
nagy a pincebár, de telt ház volt aznap este, s mindenki kényelmesen hátradőlt
az itala mellett. Nem gondoltam volna, hogy Kolozsvárig kell eljönnöm ahhoz,
hogy jazzkoncertet hallgassak, és főleg egy magyar zenekart. Otthon is többször
kellene hasonló programokra járnom. Nem foghatunk mindent az idő hiányára. Ez
csak elhatározás, szemléletmód kérdése. Milyen jó, hogy itt Kolozsváron lehet
egy kicsit lassítani, élni, normális embernek érezni magunkat.

Yoshiro
mesélte, hogy otthon, Oszakában a barátnőjével sokat jártak koncertre. Mivel a
lány zongorázott, midig a zenére figyelt, nem pedig a fiúra. Ezt gondolom eléggé
sérelmezte… De most mindenki a zenére figyelt, ami egy kis időre mindenkit
elvarázsolt. Csak hallgattunk, élveztük a dallamokat, s nem gondoltunk semmire.
Ritka pillanatok szerintem, amikor az ember teljesen ki tud kapcsolni, és
kizárólag egy dologra koncentrál, de arra nagyon.

A koncert
után az estét Kolozsvár más vendéglátós helyein folytattuk.  Itt Kolozsvárott külön kuriózum, hogy vannak
kimondottan magyar helyek is. Az Insomnia nem egy ilyen hely, de ott is lehet
csíki sört kapni, és vannak magyar pincérek is. Ettől függetlenül az Insomnia
egy nagyon hangulatos és extravagáns belvárosi kocsma, egy bérház emeletén
kapott helyet, és őszintén szólva nem is értem, hogyan engedélyezhették a
működését, hiszen a szomszéd lakásokban állandó lakók vannak. Ha ők nem is, mi
nagyon örültünk a helynek. A díszlet pikantériáját a falon lévő motívumok mutatták. Amikor korábban hallottam erről, úgy
képzeltem el ezt a kompozíciót, mint egy középkori címert, de élőben látva rá
kellett jönnöm, hogy azokat a valóságban barlangrajzszerűen rajzolták meg.

Itt
mulattunk a továbbiakban, körülöttünk sok-sok ember, mindenki lazán hátradől a székén,
cigarettafüstbe burkolózik, közben száll a szó és a nevetés, és ott és akkor
azt éreztem, hogy az egész helynek valami nagyon különleges és egyedi hangulata
van, amiben benne van a közép-európaiság, de a multikulturális érzés is. Régi
korok bútorai, pianínói, képek a falakon; a múlt egy-egy szegletét tárják
elénk, miközben mi, akik éppen kirúgunk a hámból, teljesen belefeledkezünk
abba, ami ezen a világon kívül van, csak az számít, ami ott, abban a
pillanatban történik.

„Ma élsz. Holnap kiolt egy pillanat.

Vajon csak e pillanatért vagy?

Azontúl más időtlen önmagad.”

 

Szerettem
reggelenként hallani a Kálvária felől hallatszó harangszót. Megnyugtattak, és
az otthon érzését keltették bennem. Mintha otthon feküdnék az ágyamban, vagy
valamelyik pécsi harangot hallottam volna a sok közül.

A
jazzkoncert után is harangzúgás ébresztett. Úgy emlékszem, nem volt korán,
talán az ebédidő közelgett már. Későn értünk vissza, a Belváros elég kihalt
volt, csak az éjjel-nappal nyitva tartó ételárudák előtt láttunk embereket.
Persze, beálltunk a sorba, egy hajnali reggelire, hogy ne kelljen korgó
gyomorral nyugovóra térni.

Hogy féltem
még az első napokban, sötétben ki se mertem menni egyedül Kolozsvár utcáira!
Pedig ez is csak egy nagyváros, ahol ugyan nem árt az óvatosság, de éjjel is
lehet sétálni az utcán minden gond nélkül.

Címkék:

Ócskapiac

2010 január 23. | Szerző:

Szombatonként
tartanak ócskapiacot Kolozsvár keleti végében. Ez a hely számomra nem csak
földrajzilag, hanem eszmeileg is a város keleti pontját jelenti. Hallottuk,
hogy minden szombat délelőtt kitelepülnek oda az árusok, felkerekedik a város,
városkörnyék apraja-nagyja, hogy olcsó ruhát, szerszámokat, háztartási
eszközöket, mindenféle kacatnak tűnő kincset (avagy kincsnek tűnő kacatot)
szerezzen be. Dani teljesen fellelkesült, mindenféleképpen meg akarta nézni az
ócskapiacot. Kíváncsisága olyannyira mélyen gyökerezett, hogy elhatározta,
szombaton kora reggel felkel, és gyalog fogjuk átszelni a várost kelet-nyugati
irányban, hogy igazi kirándulás legyen ez számunkra. Velünk tartottak japán
barátaink is.

Érdekes volt
végignézni a forgatagot, a sokféle embert, és elámulni azon, mi mindent képesek
az emberek eladásra felkínálni. Sokan vásárolnak itt szerintem nagyon-nagyon
olcsón, még olyan dolgokat is, ami számomra tényleg csak ócskaság. Barátaink mesélték, hogy jártak a körösfeketetói vásárban, ahol sokkal
hasznosabb dolgokat is lehetett kapni, főleg kézi készítésű, népi ruhákat,
terítőket, szőtteseket, fából faragott tányérokat, kerámiadíszeket, házi
élelmiszereket, hangszereket, bútorokat. Sok turista érkezik erre az eseményre
Körösfeketetóra, s az idő múlásával a hagyományos erdélyi, kézi készítésű
portéka mellett megjelentek a modern eszközök. Mondták, nem ritka, ha egy
mézárus mellett egy sílécárus állítja fel a standját.

De az
ócsakpiac egészen más jellegű kirakodás. Ahogy az ember sétál a tömegben,
hallgatja a különböző nyelvek és népek kavalkádját, érzi a szagokat, az valami
egészen varázslatos tud lenni. A könyvespultokon találtunk régi, magyar
könyveket, ha találtunk benne írást, mind a múlt század elejéről valók voltak.
Japán barátaink egy-egy könyvet szereztek be kalandos útjuk során.

A mi japán
barátainknak különös Kelet-Európa mániájuk volt. Eljöttek ebbe a távoli, nemzetközi
szempontból teljesen más, ismeretlen világba, de ők mégis imádják, tanulják a
román nyelvet, Yüszke magyarul is tanul – nagyon szépen halad -, és közben
felfedezik az itteni kultúrát, a nyelvet, az emberek szokásait. Mi vonzza őket
ennyire? Pont ez a másság? Ez az ismeretlenség? Talán az, hogy ez még egy kissé
maradinak tűnő, az övéktől teljesen eltérő világ? Ők itt érzik a szabadságot?

Nem jártam
még Japánban, de úgy gondolom, hogy azon túl, hogy egy nagyon hagyománytisztelő,
szigorúan szabályozott világ, nehéz lehet ott élni, főleg az olyan
nagyvárosokban, mint Tokió, Oszaka és Kioto, a milliónyi ember között, egy
állandóan nyüzsgő, automatizált világban. Ezért jönnek Kelet-Európába, ahol még
sok helyen nincsenek letisztult körvonalak, az emberek kevésbé
fegyelmezettebben, de sokkal szabadabban élnek. Hogy melyik a jobb? Ezt ki-ki
döntse el saját maga. Ezért olyan szép a szabadság.

 

Címkék:

Ünnep a Farkas utcában

2010 január 17. | Szerző:

Ding-dong-ding-dong
– ma vasárnap van, és az egykori kolozsmonostori bencés apátság harangjából
messze elhallatszódik a harangzúgás. A ’90-es években lelkes magyar hívek összefogtak,
és felújították ezt  a templomot, és
azóta hetente néhány alkalommal, de magyar miséket tartanak – békében,
nyugalomban, háborítatlanul.

Ding-dong-ding-dong
– a harangszó messze száll. Hirdeti a katolikus egyház és a magyarság
jelenlétét, létjogosultságát ebben az országban, hangja elszáll messze a
Belvárosig, s többi katolikus, református, unitárius és evangélikus templomig.

Ma október
23-a van. Magyarországon nemzeti ünnep. Romániában egy nap, amelyen megemlékezést
tartanak, évfordulóját ünneplik egy eseménynek (eseménysorozatnak), amely
fontos minden magyar számára. Van mire emlékeznünk, akkor is, ha Magyarországon
vagyunk, akkor is, ha Magyarországon kívül töltjük el ezt az ünnepet.

Nem az
elejétől követtem az eseményeket, mindenesetre érdemes volt részt vennem a
megemlékezésen. Délelőtt a helyi szervezők a Farkas utcába invitálták az
ünnepelni vágyókat. Miközben odafelé sétáltam, elhaladtam a Főtéren a Szent
Mihály-székesegyház mellett: a mise a vége felé közeledett, és a hívek szinte
egy emberként énekelték a magyar himnuszt.


Együtt,
megosztás és megosztottság nélkül emlékezik mindenki az ’56-os eseményekre. Az
Erdélyben és Magyarországon történtekre egyaránt. A történelemkönyvek nem írnak
róla, de Kolozsvárnak, és a többi romániai magyar (vonatkozású) városnak is
megvan a maga ’56-os történelme. Itt is megmozdultak a magyarok, próbáltak
tenni az elnyomó hatalom, a rendszer ellen. Nem fegyveresen, hanem szóval és
bátor tettekkel: vezetőket választottak, röpcédulákat gyártották, felemelték a
hangjukat a románosítás ellen. Több jogot követeltek, memorandumot fogalmaztak
meg.

Sajnos
tudjuk, hogy e megmozdulásoknak megtorlás lett a vége. A szabadság kivívásának
kísérlete nem járt eredménnyel. Romániában is számos per zajlott le, az ítélet:
halál, kegyelemként esetleg átváltoztatták életfogytig tartó
szabadságvesztésre. De legalább megpróbáltak valamit tenni, nem ültek tétlenül,
s tettük nem maradt visszhang nélkül.

Rájuk, a
hősökre emlékezünk ezen a napon határon innen és túl. Beszédekkel, versekkel,
énekkel és tánccal, ünneplőbe öltözött lélekkel idézzük fel a múltat, és
állítunk emléket neki. Például Kolozsvárott a Farkas utcában, a református
templom előtt, a Református Kollégium közvetlen szomszédságában.

A rendezvény
után Malvin megmutatta nekem belülről is a híres templomot. Éppen keresztelőt
tartottak, így először a karzatra mentünk fel, hogy megcsodáljuk az épület
szépségét, és szemrevételezzük kincseit, miközben hallgattuk a felcsendülő
orgonaszót. Erdély a reformáció fellegvára volt valaha, sok-sok erdélyi nemes
család címere díszíti a templom belső tereit.

 

Legértékesebb
része a Belvárosnak a Farkas utca. A múzsák utcája. Nagy Péter Ó kedve Kolozsvár
című lírai útikalauza szerint ez az utca „Kolozsvár
és Erdély magyar műveltségének legrégibb legbuzgóbb munkása. Vajon van-e
erdélyi család, aki hiába keresné az utca kövein maga, apái lábnyomát. Vajon
van-e erdélyi művelt magyar, aki ha belép ebbe a tágas, nyílt tekintetű,
csendes utcába, ne érezné a feléje lengő levegőben a nagy dolgoknak azt a
lelkét, amely a nagy hagyományú helyeket elárasztja? „

Mielőtt
kifordulok a Farkas utcából, még egyszer visszanézek, és visszagondolok azokra
az épületekre, amelyeket szemrevételeztem az ünnepség alatt: azt utca végén
megbújva a Református templom, amely az őt eltakaró fák miatt látszik kicsiny
templomnak, ám belépve, és később körbejárva látszik csak igazán tekintélyes
mérete. Előtte áll Szent György lovasszobra, amint éppen a sárkánnyal harcot
vív. Az utca végén jobbra a Református Kollégium, amely erdélyi értelmiségi
fiataloknak szolgált és szolgál mai napig is oktató- és nevelőhelyéül. Szemben
a lelkészi lakások.

És ahogy
pásztázom végig ezt a szellemi-tudományos-lelki gazdagságban bővelkedő területet,
nem csak az Egyetem főépületét, az Egyetemiek házát, a Telekiek házát,
könyvtárakat látom itt, hanem az első magyar kőszínházat is, az évszázados
fákat, amelyek mesélhetnének a történelem viharairól.


Címkék:

Üzenj a blogger(ek)nek!

Üzenj a kazánháznak!

Blog RSS

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!