Nem az úticél a fontos, hanem maga az utazás

2010 április 26. | Szerző: Emma01 |

 Nem csak hajózni, utazni is muszáj.
Belső késztetésből. Kalandvágyból. Gondolatban vagy ténylegesen. Belső
tájakon, önmagunk után kutatva. Belföldön vagy külföldön. Tájakat látva,
új élményeket gyűjtve, látnivalókat felfedezve, megismerve azokat az
embereket, akik ott élnek. Hogyan élnek, milyen szokásaik vannak, mi
okoz nekik örömet, bánatot. Lehet, hogy ehhez nem is kell elutazni
messzire. Elég lenne csak átkopogni a szomszédunkhoz, megkérdezzük, ő
hogyan él most, és hogyan élt az előző évtizedekben. Milyen volt a ház, a
környék akkoriban. Visszafelé haladva az időben, utazni a
történelemben: mindig valamire tanít.

Nekem utazást jelent az is, ha egy
vizsgára készülök fel. Kisebbre vagy nagyobbra. A nagyobb vizsga
mélyebb, tartalmasabb felkészülést kíván. S legutóbb a célegyenesben,
amikor vártam a megmérettetésre, felidéződött bennem az az út, amelyen
eljutottam odáig. A hosszú hetek, amit tanulással töltöttem, a
tapasztalatok, amelyeket azon út során gyűjtöttem. Hiszen nem csak könyv
felett üléssel, esténként a lámpafénynél szemdörzsöléssel telt el az
idő. Más is segített tartalommal megtölteni az órákat. S közben
figyeltem, próbáltam megélni a pillanatot, hiszen az egyszeri és
megismételhetetlen, a következő pillanatban már emlék csupán.

Ma már emlék az a sok utazás, ami
mögöttem áll. Emlék például arról,milyen volt,amikor hegyet másztam.
Hegyet sem azért mászik az ember, hogy felérjen a hegycsúcsra, aztán
vissza a völgybe. Van aki ezt látja benne, és nem érti, miért a nagy
lelkesedés a hegymászásért, mi abban az élvezet. Aki viszont egyszer is
megtapasztalja, hogy miért jó, annak nem kell különösebb magyarázat. Azt
tudja és érzi legbelül. Hogy maga az út számít, amit a hegycsúcsig
megtesz. És azon túl is.

Nekem fontos a fizikai leterhelés is,
megerősödök és kellemesen elfáradok tőle, ugyanakkor kinyílik a világ,
megtisztul az elmém. Fokozza a kitartásomat. Egy-egy nehezebb szakasznál
erősen koncentrálok, mi lesz a következő lépés. És közben figyelem a
tájat. És a felfelé vezető út háromnegyedénél mindig megfogadom, hogy
többet nem kelek útra, nem indulok el felfelé, aztán a hegy tetején már
eszembe sem jutnak ezek a gondolatok. Élvezem a látvány, a csendet magam
körül. Aztán egy kis pihenő után indulok tovább.

Mert utazni nem csak kell, hanem muszáj.