Népek kavalkádja

2010 február 3. | Szerző: Emma01 |

 Szerettem kiülni a Babes parkba. Ez a park volt a legközelebb a kollégiumhoz, ott tartották az egyetemisták tornaóráit is. A pálya melletti lelátót – kitűnő fekvésének köszönhetően – állandóan napfény árasztotta el. Még  egy aranyló, késő őszi novemberi napon is, s akkor kabátban ülve eszembe se jutott, hogy  már bármelyik nap beköszönhet a tél, s mielőtt még hazautazom, lehet, hogy hótakaró fogja borítani a park fövenyét. Azt a napot ahhoz tudnám hasonlítani, mint egy öregember, aki hirtelen sokkal jobban lesz a halála előtti utolsó napon.

Egy búcsúbuli után ültem ki a zöldbe. Vagyis nem zöld volt körülöttem a környezet, hanem az ősz ezernyi színeiben pompázott. Egyik ösztöndíjas társunkat, búcsúztattuk hazatérése előtt. Vacsorára Yoshiro lepett meg bennünket japán ételcsodákkal: először egy káposztás omlettet rakott elénk, aztán újabb különlegességeket varázsolt elénk az asztalra, köztük szusit is. Kicsit megtanultam hasival – japán pálcával – enni, azt mondták, ha igazán profi akarok lenni, borsószemekkel kell gyakorolnom… A rizst ugyanis egy fél kiskanál mézzel főzik. Nem pirítják meg a rizst, csak felteszik főni annyi vízben, hogy éppen ellepje, s belerakják a mézet. Ezért ragad össze a rizs, és így könnyebben lehet enni hasival, mint szemenként.

A vacsorán a kis magyar csapatunkon kívül japán barátaink is részt vettek, valamint egy lengyel barátnőnk, Basa is. Basa remekül beszél magyarul, csak néhány hete kezdett el magyar leckéket venni, de szabadon lehet vele társalogni. Persze lassan, tagoltan beszélgetünk vele, s közben mindig elcsodálkoztunk azon, milyen jól halad a magyartanulással. Kész szerencse, hogy magyarnak születtem, mert szerintem nagyon nehéz nyelv, még a japánok is azt mondták. És még az is a különlegessége, hogy más nyelvre nem hasonlít. Vannak jövevényszavak, egyes kutatók, tudósok nyelvrokonságról is beszélnek, de a magyar nyelv egyszeri és megismételhetetlen.

Gazdag, sajátos kultúránk van, és jó lenne, ha ezt minél szélesebb körben megismertethetnék. Persze nem ártana az idegennyelv-tudásomat fejleszteni, itt a külföldiek rajtunk kívül több idegen nyelven is beszélnek. Ráadásul nem is rosszul. Gazdag szókincs és sok gyakorlás szükséges ahhoz, hogy jól tudjunk kommunikálni a külföldiekkel. És szerintem sokat kell utazni. Legalábbis többet, hogy megismerjünk más népeket, nyelveket és kultúrákat.

A vacsora nagyon jól sikerült. Almapálinkával indítottunk. A japánok imádják a pálinkát! S megcáfolják azt a tudományos kutatási eredményt, miszerint a japánoknak nagyon alacsony az alkoholtűrő képességük. Sőt, talán nincs is! Ezek a tudósok valószínűleg nem ittak még együtt japán fiatalokkal.

Jókat nevettünk, borozgattunk, beszélgettünk, készültek közös fotók is. Lassan, de biztosan beszivárogtak a kis szobába a többi nemzet képviselői is. Hamarosan multikulturális közeg vett minket körül, csak győztünk kiigazódni a nyelvek kavalkádjában, s hogy éppen milyen nyelven szóljuk a beszélgetőtársunkhoz. Basával csomót beszélgettünk magyarul, örült neki, hogy gyakorolhat. Közben ha úgy adódott, angolul, vagy románul szólt közbe a társalgásba, aztán egy francia fiúval franciául kezdett beszélgetni. Azt mondta, valamikor tanulta iskoláskorában, de már nem annyira emlékszik rá…

A nagy nemzetközi kavalkádban előkerült kinek-kinek nemzeti itala is, és amikor tetőfokára hágott a hangulat, énekelni kezdtünk. Ki-ki a saját népi remekei hozta, közben tapsoltunk és nevettünk. Nagyon jól éreztem magamat.

Néha előfordult, hogy csak ültem, néztem magam elé, és azon gondolkodtam, vajon mit keresek Kolozsváron? Egy idegen világban, idegen emberek között. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg egy nagyon fontos időszak az életemben. Rövid időszak, hiszen mindössze egy hónapról van szó, azonban az új környezet, az új emberek mind nagy hatással vannak rám. Segítenek egyfajta útkeresésben, hogy formálódhassak, fejlődhessek, hogy megéljem az itteni mindennapokat. S ha hazatérek, valószínűleg másként fogom látni a világot. Egy kicsit biztosan.

A japánokat különösen kedvelem. Biztosan van valami ősi rokonság közöttünk. De a lengyelek is nagyon kedvesek, legalábbis egyetlen ismerős képviselőjük. Basától megtanultuk a híres lengyel közmondást:

„Polak-wegier dwa bratanki, i do szabli i do szklanki. – Lengyel-magyar két jó barát, együtt harcol, együtt issza borát.”

Nem csak azon a bulin, nem a kolozsvári kiruccanásom során többször is előfordult, hogy egy multikulturális közeg vett körül. Azt hiszem,aki Nyugat-Európa egyik egyetemén tanult hosszabb-rövidebb ideig, hasonló élményekről tudna beszámolni. Kolozsvárnak viszont van egy sajátos hangulata, amit sehol máshol nem tapasztalhat meg az ideérkező.

Az Insomniában nem csak Előddel találkoztam, aki a helyi Műegyetemen tanult, hanem Zsófival is, aki szintén joghallgató, és szintén Magyarországon, csak éppen egy másik nagymúltú diákvárosban. Zsófival jött egy észt és egy német lány. Miután kiderült, hogy tudok főzni, egyből fellelkesültek, és mondták, hogy menjek majd el a szállásukra gulyást főzni. Hihetetlen, hogy a külföldieknek, még mindig a gulyás jut eszébe Magyarországról!

Azt hiszem, egy ilyen estében nincs is semmi rendhagyó. És különben az Insomnia egy sokszínű, igazi multikulturális hely. A városban is nagy számban képviseltetik magukat különböző népek és kultúrák. Az egyik belvárosi utcában például van egy arab vendéglő, ahol lehet vízipipázni, és a tévében arab nyelvű hírtévé megy. Ez mondjuk nem tipikusan kolozsvári jelenség, bár azt hallottam, hogy az itteni orvosi egyetemeken is sok az arab országokból érkezett vendéghallgató.

Úgy gondolom, hogy ma már minden nagyobb európai városban nem szokatlan jelenség a külföldiek jelenléte, legyen az a város Európa nyugati vagy akár a keleti felén.

Sok, első látásra rendhagyó eseménynek voltam tanúja, de ez inkább más külföldiekhez volt köthető. Például egy este a szobatársam, Elena és néhány barátnője a Kolozsvári Állami Magyar Színház és Opera egyik előadását nézték meg. A Pillangókisasszony volt az aznapi műsor, és olaszul énekeltek a művészek, miközben egy japán karmester dirigált. És talál-e ebben bárki is bármi kivetnivalót? Különös, de mégis inkább örülni kell annak, hogy ha külföldi lányok magyar színházba mennek.